Trianon előtt volt egy szép, erős és nagy ország Európa közepén, a Kárpátok fenséges hegykoszorújának ölelő karjában. Ez volt a nagy Magyarország, melynek részét képezte a Vereckei hágóig – ahol annak idején bejöttek honfoglaló őseink – Kárpátalja is.
Szebben és jobban eddig még senki nem írta le Kárpátalját, mint Vári Fábián László barátom, Kárpátalja neves irodalmára, írója, aki a legmagyarabb folyón át hömpölyögve veszi sorra ezt a gyönyörű, fenséges Kárpátalját, a legendák földjét:
Vári Fábián László – Az az egy folyó – részlet
„Nem tudom, kinek mit jelent a legmagyarabb folyó, de nekem sírig tartóan dajkám a Tisza. Hat éves lehettem, amikor vizében elmerültem. Megforgatott, de feladott, rohant velem tova, majd egy fordulóban a parti fövenyre tett. Elvehette volna apró életemet, s ehelyett újból a világra hozott. Azóta sem tudok közeléből elszakadni, s bár ölik folyton-folyvást ciánnal, ipari és háztartási szeméttel, ő sem keres folyásának más irányt. Valahonnan, a közösségi emlékezet mélyéről jő az üzenet, hogy annak idején a Tiszából merte meg kulacsát a honfoglaló Kusid, amikor a Szvatopluknak hozott fehér lóért vizet is kért cserébe.
Verecke jól beágyazta nevét a nemzeti köztudatba, vele kezdődik európai történelmünk. Az út azonban, amely őseinket a Kárpát-medencébe hozta, eredendő gyarlóságánál fogva ellenségeinket: a mongol és a krími tatárt, a bosszúálló lengyelt, s a világ leigázására érkező vörös hadsereget is nyakunkra szabadította. S rajta visszafelé itt hajtották a sztálini lágerekbe és a GULAG-ra apáink nemzedékét, az ártatlan magyar férfiak tízezreit. Legjelesebb költőnk, Kovács Vilmos Vereckéről beszélve már 1967-ben így sóhajtott a jövőbe: Mert ez az út, kígyó bőre, kit nem vitt már temetőre, s ki tudja még, kit hoz erre, menni vele ölre, perre. Ma az emlékműgyalázók, szobraink lincselői, a professzionális történelemhamisítók érkeznek romlásunkra. Átkunk lett a nemzeti szent hely, ezért nem tudlak már szeretni, Verecke.
Különben is, engem a Tiszához rendel minden apró kötelékem. A Tiszához, melynek hosszan kanyargó szalagja magára fűzi természeti kincseink, épített örökségünk, szellemi kultúránk legjavát. A folyó Rahó fölött egyesülő két ág megkettőzött erővel iramlik tova, de Aknaszlatina alatt már csendesedik, hogy hátára rakhassák a Máramaros legféltettebb kincsét, a királyi privilégiumként termelt, szigorúan ellenőrzött sót. Sódereglyék és tutajok sora várta naponta a rakodást, majd elindultak féltett terhükkel az Alföld felé. Hosszú volt az út, mégsem telt unalmasan. Elegendő volt, ha a zátonyok állandó kerülgetése mellett hajósok a partra vetették szemüket. Ki sem izzadtak még rendesen, s az erődtemplomáról, nyakas magyarjairól híres Visket elhagyva jó Huszt vára alá, a felső-tiszai medence kapujába értek, ahol rendszerint megállították őket Perényi Gábor, vagy a király vámszedői. Ki törődött ilyenkor azzal, hogy Bornemissza Péter itt költötte híres búcsúversét, nemzeti irodalmunk első világi költeményét? Kevéssel lejjebb már Királyháza rendezetlen települése alatt kanyargott velük a folyó, ahol Nyaláb várában a megözvegyült Perényiné az erazmista szellemben képzett Komjáti Benedeket Pál apostol leveleinek fordítására nógatta. Ebből a törekvésből született az első, 1533-ban Krakkóban nyomtatott magyar nyelvű könyv, s csak halkan jegyzem meg, hogy a Kárpátaljai Református Egyház Zsinati Tanácsa e hó 7-én ítélte oda először az újságírók jutalmazására alapított Komjáti Benedek-díjat.
Nagyszőlős következik aztán, a koronázást megtagadó Ugocsa székhelye, a Ferences atyák és a Perényiek városa. Hajtsuk meg fejünket Perényi Zsigmond vértanú szobra előtt, aztán siessünk. Itt van már Tiszaújlak, ahol időtlen idők óta fegyverrel őrzik a tiszai révet, melynek elfoglalásával első győzelmüket aratták a kuruc Rákóczi legényei. Ma újra áll az egykor elrontott turulos emlékoszlop, jó az arra járónak rátekinteni. Itt már szélesen és sebesen hömpölyög a Tisza. Egy óranegyed sem kell, s feltűnik Csetfalva magasba szökő karcsú tornya a szinte érintetlen kis gót templomával. Festett kazettái révén édes nővére a tákosi mezitlábas Notre Dame-nak, hisz ugyanaz a mester, Asztalos Landor Ferenc pingálta híres kazettáit. De itt van mindjárt Vári, a kuruc zászlóbontás révén Tarpa testvértelepülése, s mellette Badaló, ahol unalmas esti óráiban Gvadányi József a Badalai kvártélyozást írta. Itt partra szállva egy jó magyar mérföldnyi gyaloglással Beregszászba, az egykor kolostorairól és szőlőhegyeiről nevezetes kisvárosba juthatnánk, ha azonban a Tiszán maradunk, két lendülettel elvisz a víz egészen Tokaj alá.
Egy kis motoros bárkával a Bodrogon át Ungvárra érkezhetnénk. Akinek korlátozott az ideje, ne kapkodjon össze-vissza. Egy tanulságos várséta után mindenképpen menjen el Gerénybe, a régi várdombon álló középkori körtemplomhoz, mert hasonló szépségű románkori műemléket ritkán láthat. Páratlanul értékes freskói mellett a belső alaprajzra illik figyelni: a XI. századi rotondának belül hatkaréjos, azaz hat darab félköríves, 1,5 m mély fülkéje van. Nincs kizárva, hogy ezt az Európában ritka épületformát a honfoglalás előtti időkből hozták magukkal elődeink. S ha már itt járunk, ne kerüljük el Radváncot, Gyöngyösi Istvánnak, a magyar barokk legsikeresebb poétájának ma is álló szülőházát.
Forduljunk már Munkács felé. Ha nagyon sietünk, akkor sem kerülhetjük el a várat, a magyar nemzeti ellenállás ma is rendkívül impozáns jelképét. Történelmünk nagyjai a XIV. századtól kezdve mind megfordultak itt, de Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc neve örökre összeforrt e várral.
Menjünk fel a fellegvárba, tekintsünk le e számunkra szülőföldnyivé zsugorodott hazára. Falvakat, utakat, folyókat, dombokat, erdőket, hegyeket látunk, és tudjuk, hogy e föld lakói a mi nyelvünk mellett ukránul, oroszul, románul beszélnek, s templomaikban saját nyelvükön fohászkodnak az Úrhoz. Nekünk ez a közös föld a hazánk, bennünket ez éltet, s hantjával ez takar. És nem sajátíthatja ki senki a másik ellenében. Osztoznunk kell természeti kincsein, sok esetben az épített örökségen is. Ha tetszik, ha nem, hasonlóakká váltunk egymáshoz, s csak sajátos kultúránk képes kiemelni különbözőségünket. Ezért tennünk kell. Az öröklött hagyomány folyamatos frissítésével, állandó erősítésével is. Ezért van jó helyen Beregszászban a magyar színház, ezért van magyar főiskolánk, ezért létesült ott intézete a magyar kultúrának, hogy Beregszász magyar jellege még sokáig megmaradjon”
Eddig az idézet, és valóban, Kárpátalja bővelkedik a magyar történelem legendás emlékeiben, de mind ezek mellett varászlatos, titokzatos és csodaszép természeti szépséggel megáldott terület. Ma Ukrajna része, ahol a kisebbségben élő magyarság sok-sok nemzet fiaival, és lányaival éli közösen nehéz sorsát, életét.
Egy pici történelem
A történelem legigazságtalanabb békediktátumának, a trianoni békeszerződésnek értelmében Magyarországot feldarabolták. Több mint 325 000 km2 területének nagy részét a környező államoknak adták oda. Magyarország területe kevesebb, mint 93 000 km2 lett, lakossága egyharmadára csökkent. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy sokmillió magyar egyik napról a másikra idegen országban találta magát, ahol a legkíméletlenebb bánásmód várt rájuk a többségi nemzetek részéről. A csodálatos, erős és hatalmas Magyarországból egy megcsonkított kis állam lett, amely saját magával határos határainak teljes hosszában.
Különösen keserves sorsra jutott a Kárpátalja néven ismert földrajzi terület magyar lakossága. Így fordulhatott elő, hogy voltak olyan emberek, akik az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek, majd csehszlovák állampolgárok lettek, aztán mikor 1938-ban visszakapta Magyarország a területet, ismét magyar állampolgárokká váltak. A második világháború után pedig, amikor a Szovjetunióhoz csatolták, az ott élő magyarok hirtelen szovjet állampolgárokká váltak. Ukrajna függetlenné válása után aztán a szovjet állampolgárságot ukránra kellett váltani. Mindez azt jelentette, hogy ha ki sem mozdult egy kárpátaljai ember lakóhelyéről, annak ellenére élete során mégis négy ország állampolgárja lehetett.
A kárpátaljai magyarok szívós és kitartó küzdelem árán megőrizték magyarságukat, de egyben az idők folyamán megtanultak békében és megértésben együtt élni a Kárpátalján élő számos nemzetiséggel, köztük az ukránokkal, ruszinokkal, vagy a hegyek népeivel, a huculokkal.
Ha valaki napjainkban Kárpátaljára látogat, akkor ennek a sokszínű és egymás mellett jól meglevő kultúráknak a színpompás lenyomatát látja, amely kiváltképpen tükröződik a népművészetben, művészetben vagy éppen a gasztronómiában.
Az élet manapság nagyon nehéz Kárpátalján, hiszen napjainkban az Ukrán államban gazdasági recesszió van, és mellette Kelet-Ukrajnában háború zajlik.
Mind ezek ellenére a kárpátaljai emberek, köztük a magyarok megpróbálnak emberi életet élni, és békében élni a más nemzetiségű társaikkal.
Egyesületünk a maga eszközeivel igyekszik felhívni a figyelmet a legendák földjére, az ott élő emberekre, a csodálatos történelmi – kulturális örökségekre, a természeti szépségekre, a kárpátaljai turizmus lehetőségeire, legyen az magyar, vagy éppen a rahói járásban hucul vendéglátás, és természetesen az évszázados magyar gyökerekkel bíró, egyedülálló, páratlan kárpátaljai festőművészetre, amelynek alkotói ma már a sokszínű Kárpátaljára jellemzően magyar, ukrán, hucul művészek.
